Abban az időben a cég támogatásával rengeteg lakás épült a szomszédos lakótelepen, a kollégák közül sokan jutottak új lakáshoz. Mi közvetlenül 1982 Karácsonya előtt kaptuk meg a lakáskulcsot, Imoláék 1983 nyarán költöztek. Egymást követték a lakásavató házibulik, az utolsók egyike volt, 1986 januárjában, amikor összagabalyodtunk Imolával.

Második gyermekével volt elörehaladott terhes, talán a 7-8. hónapban járhatott, vékony alkatához mérten hatalmas pocakkal. Nem igazán tipikus szituáció egy szerelem kibontakozásához, mégis megtörtént. Valami furcsa érzés kerített hatalmába, egy addig soha nem érzett vonzalom járta át testemet-lelkemet, mintha hirtelen rábukkantam volna valakire, akivel valahol, valamilyen hullámhosszon nagyon egymásra találtunk. Gyakorlatilag egész este kizárólag egymással táncoltunk, képtelenek voltunk elszakadni az újonnan felfedezett lelki társtól. Beszélgettünk is talán tánc közben, bár erről semmi emlékem nincs.

Ami a szerelmünk igazi kezdetét jelentette - amin később éveken, sőt évtizedeken keresztül vitáztunk, bár soha nem tudtuk eldönteni, kinek is van igaza - az az volt, hogy Imola megharapta a nyakamat, én pedig nagyon finoman megsimogattam a mellét. Mindkettő egyértelmű jelzés volt a másiknak, hogy nem egyszerű szimpátiáról van itt szó. Ki volt a kezdeményező, ki lépett először - nos, ezen voltak a későbbi, soha el nem döntött viták. Igazából semmi jelentősége nem volt ennek a kérdésnek, talán egyszerre történt a két dolog. Ezzel aztán meg is pecsételődött a sorsunk, cipeltük ezt a keresztet 32 éven át.

A következő hónapok azzal teltek, hogy (közel)távolról figyeltük, követtük egymást. Légvonalban kb. 50 méterre laktunk, lépcsőn le, lépcsőn fel útvonalon sem volt több 100 méternél. A mi lakásunkból ráláttam Imoláék minden ablakára, ő is rálátott a nappali kivételével minden ablakunkra. Az első gyermekét akkoriban a szomszédos óvódába hordta, reggel-délután ott vonultak el az orrom előtt,

Egészen júliusig ment ez így, hogy egyre csak fokozódott a vágy, azután összeszedtem minden bátorságomat és egy szép napon, valamikor a kora délutáni órákban becsöngettem hozzájuk. Nem volt könnyű lépés, több éve házasok voltunk mindketten, két-két gyerekkel; én pedig egyáltalán nem tudhattam, nem-e egy csúnya elutasításban lesz részem.